Ghyczy Gellért - intézményvezető
2013 nyarán érkeztem a BIK-hez. Szociális munkás és emberi erőforrás menedzser végzettségem van. Az egyetem elvégzését követően szerettem volna falukutatással, közösségi szociális munkával foglalkozni, mindig is a vidék, a falu világa, közössége érdekelt engem leginkább. Na, aztán egy állásinterjúra mentem az akkori Szociális és Családügyi Minisztériumba, ahol felajánlották a hajléktalanság témakörét, ami ugye a tipikus nagyvárosi probléma. Kezdetben nem volt egyszerű, egy ideig csak az volt a célom, hogy az elődöm idejét megdöntsem (ez azt hiszem 3 és fél év volt), mert mindenki azt mondta, a hajléktalan ellátásban dolgozók, meg a téma, meg a körülmények kibírhatatlanok… Végül 13 évig dolgoztam a minisztériumban. De a végén már a teljes szociális szolgáltatási szektorral foglalkoztam, mint főosztályvezető-helyettes. Szerettem nagyon, de egy idő után nem árt váltani. Így kerültem a Baptista Szeretetszolgálathoz. Majd a BIK-hez, aminek 2016 óta vagyok a vezetője.
Ezek mellett elég sok mindent csináltam, tagja vagyok a Hajléktalanok Közalapítvány kuratóriumának, voltam szakmai kollégium vezető, tanítok a SOTE-n a szociális vezetőképzésen, korábban néha a Baptista Teológiai Akadémián, illetve sokáig rendszeresen, ma már csak néha részt vehetek a falu- és tanyagondnokok képzésén, amit szintén nagyon szeretek. Tagja voltam szakmai közösségeknek, és pár éve az a megtiszteltetés is ért, hogy a Február Harmadika felmérést vezető munkacsoport is meghívott a felmérést megelőző gondolkodásra. Erre különösen büszke vagyok…bár, nem mintha a többire ne lennék.
Néha cikkeket is írok, ha felkérnek rá.
Azért szeretek itt dolgozni, mert szerintem ez egy nagyon menő szakma. Mondjuk az én dolgom nem a frontvonalban van, rettenetesen élvezem, ha egy olyan gépezetet lehet kialakítani és folyamatosan alakítani, javítgatni, ami arra szolgál, hogy segítségre szoruló embereknek tudjon támogatást nyújtani, lehetőséget adni. Nekem és a BIK központi stábjának az a dolga, hogy az ügyfelekkel közvetlenül dolgozó munkatársaim a lehető legtöbb eszközt kapják ahhoz, hogy a lehető legjobb és leghatékonyabb munkát tudjanak végezni. Ez lehet ordas nagy közhely, retorika szintjén sok vezető vallja ezt, csakhogy én ezt egyrészt komolyan gondolom, másrészt ennek érdekében egy csomó vezetői viselkedést képes voltam magam mögött hagyni, mert rendes munkakapcsolat csak így képzelhető el szerintem. Ez a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy ne én döntenék, vagy ne én lennék a főnök, de nálunk egyre szélesebb tere van annak, hogy akár kérlelhetetlen visszajelzésekben jelezzék a kollégák, ha valamit elrontok, ha sokat beszélek, ha nem értik mit mondok, stb.. Szóval – nyilván megfelelő, konstruktív formában – bizony letolhatnak a munkatársak, ha valamivel megbántottam, feldühítettem őket. Vagy valamit jól csinálok. Cserébe persze én is így járhatok el. Az eredmény pedig egy – azt gondolom magyar viszonylatban ritka – őszinte és együttműködő gárda. Ezt sokkal nehezebb kialakítani, mint ahogy hangzik. Néha apró cserépdarabokból rakod magad össze, ha a visszajelzések alapján kiderül, nem voltál olyan fain gyerek, mint gondoltad. Pusztító tud lenni, viszont működik. Nagyon jó kis csapat alakul a BIK-nél. Nem mindennapi dolog ez és ez nagyon motiváló. Pedig, az igazat megvallva, azért messze nem ideális körülmények között dolgoznak a munkatársaink. De csinálják, és jól csinálják, amiért nem győzök hálás lenni nekik. Nem könnyű manapság szociális munkásnak lenni. A rendszer semelyik szintjén sem.
A legemlékezetesebb eset, amivel találkoztam eddig:
Lassan 10 éve vagyok itt, sok ilyen van. A lakónk, aki egyszer külföldieknek eladta a Nyugati-pályaudvar vas szerkezetét, a fiú, akinek bambara tolmácsot kellett találnunk (akkori infó szerint ilyen egy volt az országban), az ételosztások megszervezése, a Cipősdoboz gyűjtés télen a Deák Ferenc téren. Vagy amikor a szociális területet felügyelő államtitkár eljött megnézni a Deák téren az utcai szolgálatunk munkáját és az aluljáróban lévő ügyfelek (mondjuk mindnek volt már nálunk szállása, de nem mindig akarnak bejönni – nehéz ügy ez…), látván, nagy ember látogat, akkora rumlit rendeztek, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Mondjuk azért a hangzavarban voltak részeg külföldi turisták (úgy gondolták jó ötlet egymással ordítozni az aluljárón áthaladva), volt árus, és veszekedő házaspár, nagyhangú pesti fiatal is. Óriási zűrzavar közepén álltunk. Még szerencse, hogy az államtitkár pontosan tudta, miről is van szó. Persze, ha nem tudta volna, akkor sem tudunk volna mit tenni, nem rendelhetünk csendet és kulturált viselkedést…
Amit a legtöbbször hallottam, ha szóba került, hogy hol dolgozom:
Általában valami kérdés: Adjak nekik pénzt?, Nem lehetne őket valahol elhelyezni?, vagy hasonló. Az emberek nagyon érdeklődnek. Őszintén kíváncsiak.
De egyszer valaki nagyon meglepőt mondott: Gratulálok a munkádhoz, büszke lehetsz rá! – és akkor, ott tényleg az voltam.