Sztorik

Az év során valakinek a családban mindig szülinapja van, nem? Néha egy hónapon belül többeknek is. Legalábbis egy átlagos családban. (És a névnapokról még nem is beszéltünk.) Sok hajléktalan viszont nem átlagos. Van egy bácsi Soroksáron, a hajléktalanszállónkon lakik. Tegnap volt a 76. szülinapja. Ez eddig semmi extra, így jogosan merülhet fel a kérdés: mi ebben a különös? Miért kell erről beszámolni? Ugyan, egy születésnapi köszöntő... mindennapos dolog, nincs itt semmi látnivaló! De mégis, hiszen kliensünket, az idős, törékeny János bácsit ugyanis még soha, senki nem köszöntötte fel. Egyetlen ember sem, életének 76 éve alatt. Beszélgetéseink során gyakran újságolta büszkén, hogy micsoda matuzsálemi kort élt meg, és milyen kalandokban vett részt hosszú élete során. Becsületes munkát végzett egész életében, de - ahogy a költő mondja - "havi kétszáz sose telt". A mindennapos megélhetésért folytatott harcban pedig nem volt idő szülinapozásra, így elmaradtak az élet ezen aprócska ünnepei. Egészen tegnapig. Ugyanis János bácsit megleptük egy általunk készített üdvözlőlappal. Semmi különleges nem volt ezen a kis lapocskán, de mégis, neki nagyon sokat jelentett ez akkor. Könnyes szemmel, elcsukló hangon mondott nekünk köszönetet. Egy idős bácsi, aki soha nem kapott születésnapi köszöntőt, jókívánságot 76 év alatt. Tőlünk most megkapta élete első és legjobb szülinapi ajándékát. Isten éltesse, János bácsi!

Az alábbi történet az egyik általunk működtetett családok átmeneti otthonában esett meg. 2022 őszén az egyik hölgy lakónk pályázni szeretett volna dajka képzésre a Van Esély Alapítványhoz. Korábban már elkezdte ezt a képzést középiskolai évei alatt, de gyermekei megszületése miatt kénytelen volt abbahagyni, hogy minden figyelmét nekik szentelhesse. Tavaly azonban újra lehetősége nyílt, hogy folytassa a képzést, amit szeretett volna megragadni. Az alapítvány ősszel kiírta a pályázatot, mi pedig minden segítséget megadtunk a lakónknak, hogy a lehető legnagyobb esélye legyen a továbbtanulásra. Miután a pályázati anyagát beadta, a kollégákkal vele együtt izgultunk és szurkoltunk, hogy megnyerje. A Van Esély Alapítvány minden pályázata közösségi finanszírozás alapú, amit minden évben magánszemélyek adnak össze. Történetét az alapítvány megosztotta - anonim módon - online, és csodával határos módon 3 óra alatt össze is jött a képzésre, a vizsgára és minden egyéb költségre az összeg. Ilyen az alapítvány életében ezidáig nem is történt! Az, hogy a lakónk megnyerte a pályázatot, a mi szakmánkban legalább annyira nagy siker és öröm nekünk, mint amekkora segítség ez neki. Szóban forgó anyukánk azóta már végzi a képzést, és mellette óvodai dajka gyakorlatát is megkezdte.

A CsÁO-ban sokszor megkapjuk a lakóinktól kritikának, hogy börtönben élnek, hiszen gyermekvédelmi intézményként szigorú házirendünk van. (Nyilván, ennyi ember csak szabályok mentén tud együtt élni, és a gyerekek fejlődése kiszámítható, kötött keretek között a legoptimálisabb, ehhez pedig szabályok kellenek, amiket a szülők sokszor nehezményeznek.) A 2022-es évben farsangon az egyik kislány meg is viccelt bennünket, hiszen rabruhát öltött, és a szobaszámukat cellaszámként viselte magán. Nagy volt a gondozók részéről a nevetés, mikor megláttuk őt, és külön dicséretet kaptak a szülők a kreativitásért.

Volt egy lakónk, nevezzük R-nek. R egy 60-as, vidám természetű figura volt. Egy téli reggelen odaállt a portán a kolléga elé és lebiggyedt szájjal panaszolta: - Nézze meg, Főnök, olyan szegény vagyok, még egy normális kesztyűm sincs - azzal jobb kezével felmutatta a kesztyűjét. Hiányzik egy ujja, hát látott már ilyet? Majd felmutatta a bal kezét és elmosolyodott. - Mondjuk az én ujjam is hiányzik - nevetett. És valóban, a gyűrűsujja hiányzott, pont úgy, mint a kesztyűjének. Aztán elmesélte, hogy még inas korában vágta le az ujját a műhelyben, ahol dolgozott. Majd jó kedélyűen felhúzta ujjatlan kesztyűjét és elment népkonyhára, ahogy minden nap csinálta.

Volt egy lakónk, G. Még nem volt 60 éves, amikor beköltözött hozzánk, ennek már 11 éve. Ekkor már túl volt felesége, munkája és lakása elvesztésén, egy agyvérzésen és egy rosszindulatú daganat diagnózison. Egy dolgot azonban nem veszített el, a humoràt. Hajnalonta - mivel a vesetáji fájdalomtól nem tudott aludni - a portás kollégákat szórakoztatta a vicceivel. Bár már rég nem lakik nálunk, hallottam, hogy még mindig él és jól van, pedig az orvosok szerint már 10 éve meg kellett volna halnia. Főleg, mivel legalább 5 éve már szinte nincs olyan szerve, ami ne lenne rákos. Egy nap azt kérdezte tőlem nagy komolyan: - Tud ön főzni? - Tudok - feleltem. - Nagyszerű - csapta össze a kezét. - Nincs kedve főzni egyet? Mondjuk ráklevest. Adok bele rákot - és megérintette a veséjét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak, aztán elmosolyodott és mindketten elkezdtünk nagyon nevetni. Megmutatta, hogy még a halálos betegségén is jót tud nevetni és azt hiszem, hogy ez az, ami életben tartja őt a mai napig. Isten éltesse, G. bá'!

Egy családban az otthoni kisebb-nagyobb balesetek nem ritkák, nincsenek ezzel másképp azok a családok sem, akik valamilyen intézményben élnek. A legnagyobb gondosság ellenére is előfordul, hogy a kreatív kisgyerekek csínytevése nagy riadalmat okoz, ebből tanul a szülő, tanul a gyerek. Így volt ez az alábbi kis történetben: Egyik anyukánk egy este 21:20-kor rohant az ügyeletes kollégához, hogy a kétéves kisfia feldugott egy mogyorót az orrába. Az ügyeletes kolléga rögtön hívta a Központi Irányító Csoportot, hogy melyik gyermekkórházban van fül-orr-gégészet ügyelet. Miután megjárták a Bethesda Gyermekkórházat, a kissrác levonta a tanulságot: „Mogyojó nem többet”.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Kálmán. Kálmán 74 éves volt és egy soroksári hajléktalanszállón lakott. Vagyis kettőn, mert egyszer az egyikből átköltözött a másikba. Van ilyen. Kálmán az egész életét végigdolgozta, így viszonylag korrekt nyugdíjat kapott. Évtizedekig ugyanannál a cégnél dolgozott, onnan ment nyugdíjba, és azután is ottmaradt dolgozni. Szerencsére remek egészségnek örvendett, így nem volt probléma a folyamatos munkavégzés. Mivel nyugdíja mellett is folyamatosan dolgozott, így nyugdíjának összegét folyamatosan félretette, ahhoz soha nem nyúlt. Igyekezett munkabérét úgy beosztani, hogy a hónap végén az ebből megtakarított összeget hozzácsapta a számláján pihenő pénzhez. Kálmánnak nagy tervei voltak. Már aktív korúként előre gondolkodott, nyugdíj célú megtakarítása volt. Egészségére nagyon ügyelt, mert tudta, hogy ez a kulcs tervei valóra váltásához. A terv pedig a következő volt: egy nyugdíjas apartmanházban gondtalanul élvezni nyugdíjas éveit. Kálmán két héttel ezelőtt jelezte, hogy szeretné jogviszonyát felmondani, mert sikerült régóta dédelgetett álmát valóra váltania. Bizony, Kálmán beköltözött egy nyugdíjasházba, és mostantól boldogan éli életét - reméljük hosszú-hosszú évekig - gondtalanul. Ilyen is van. Jó pihenést, Kálmán!

A Családok Átmeneti Otthonában a munkánk egy része a gyerekekkel való foglalkozás, fejlesztés, játék. Van, hogy a szülő támogatása így tud megvalósulni, így tudunk mintát adni számára arra, hogy a gyerekekkel való otthoni együttlét, hogyan tölthető el tartalmasan. Ezeken az alkalmakon sok vicces megjegyzés hangzik el a gyerekek szájából. Elsősöknek tartott a kolléganőnk foglalkozást, mikor két kisfiú elkezdett beszélgetni: „- Én a macskákra vagyok allergiás. - Én a bolondgombára vagyok allergiás. - Milyen gombára? - A bolond gombára. Az olyan, hogy megeszed a gombát és bolond leszel tőle.”

Nem is olyan régen történt, hogy egy csapzott külsejű, halk szavú fiatalember - nevezzük Z-nek - jelent meg a csepeli szállónkon, hogy felvegyük. Már egy jó ideje az utcán lakott, de megelégelte a zord körülményeket, és tett egy próbát nálunk, mi pedig felvettük és elkezdtük felfejteni Z. múltját. Z. nagyjából 1 évvel ezelőtt elvesztette az édesapját, akivel nagyon szoros kapcsolatot ápolt, ő volt az egyetlen családtagja. Apja halála után Z. lába alól kicsúszott a talaj, lelkileg megroppant, nem tudott többé dolgozni, így nem tudta fizetni az albérletet, ezért egy idő után az utcára került, egyedül. Az utcán élés még lejjebb taszította a lejtőn, mentálisan és fizikálisan is leépült. Egy zűrös este után, amikor a testi épsége is veszélybe került, úgy döntött, hogy jelentkezik a szállónkra. Bár nagyon ódzkodott a hajléktalanszállóktól (a rossz hírük és az első pillantásra túl szigorúnak tűnő házirendjük miatt), de végül belátta, hogy a szálló menedékként fog szolgálni, hogy többször ne tudják bántani az utcán. A felvételi elbeszélgetésen óvatosan puhatolóztunk, hiszen lattuk, hogy Z. nincs jó állapotban és meglehetősen bizalmatlan velünk. Eleinte csendes volt, aztán egy ponton elkezdett belőle ömleni a szó, elmesélte az átélt fájdalmait, lelkit és testit egyaránt. Kezdetben csupán az elhelyezésre volt szüksége, de a szociális munkása nem hagyta annyiban, és próbálta a kialakítani a segítségnyújtáshoz elengedhetetlen bizalmi kapcsolatot. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis Z. egyre jobban kezdett megnyílni. Egyre többször kereste fel a szociális munkás irodát, csak hogy kibeszélhesse magából a keserűségét, az indulatait, hiszen látta, hogy megértő fülekre talál a mondanivalója. A sokadik ilyen beszélgetés után aztán megkérte a szociális munkását, hogy segítsen neki önéletrajzot készíteni, mert szeretne újra dolgozni. A kolléga természetesen nagyon szívesen segített neki ebben és a munkakeresésben egyaránt, valamint bátorította is, ne adja fel akkor sem, ha csak a sokadik telefonhívás után fogják behívni állásinterjúra. Pár hete, ez a nemrég még letargikus állapotban lévő, verési foltokkal tarkított, az utca minden nyomát magán viselő férfi belépett az irodába, felvillanyozva, örömteli arccal vadonatúj munkaruhában, életerősen és életvidáman, és elújságolta, hogy talált állást és segítsünk neki néhány papírt kitölteni. Örömmel töltöttük ki a papírjait, közben beszélgettünk. Immáron mintha egy teljesen más ember állt volna előttünk, mint korábban. Elmesélte, hogy miután talált munkát minden energiáját abba fektette, hogy jól végezze azt, és a fájdalmat, amit édesapja elvesztése után érzett, próbálta a munkába temetkezve elfelejteni. Z. nagyon sokat dolgozott és jól is csinálta, aminek eredményeként munkaadója felajánlott neki egy szállást. Z. ezt elfogadta és el is költözött tőlünk. Nagyon ritka a mi munkánkban az ehhez hasonló sikertörténet, de ilyen, amikor sikerül. További szép életet és sok sikert kívánunk, Z.!

A Kiléptető szállónkon történt. Egy idős pár hölgy tagja kért segítséget tőlünk. Az élettársa nagyon beteg, csökkent az étvágya, de nem akar orvoshoz menni. Kérte, hívjunk mentőt, hátha az orvosok tudnak segíteni. Felkerestük a beteg lakót, akin valóban látszottak a gyengeség, levertség jelei. Mikor megkérdeztük tőle, miért nem akar orvoshoz menni, mikor úgy látszik valóban beteg, meglepő választ adott: azért nem, mert fél az élettől. Nincsenek barátai, korábban húsz évig ápolóként dolgozott, de amióta nyugdíjas, magányos lett, minden társas kapcsolata megszűnt. "Nincs értelme az életnek" sóhajtott. Rettenetesen kilátástalannak látta a helyzetét, féltünk, ha ez így marad, a bánatba fog belehalni. Próbáltuk őt valahogy kimozdítani ebből a hangulatból, javasoltuk, menjen ki sétálni egyet, de nem akart, csak feküdt az ágyán. Sokat törtük a fejünket, mivel lehetne kirángatni ebből a levertségből, hogyan vehetnénk rá arra, hogy legalább a szobájából mozduljon ki. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, próbálkoztunk. Megkértük, ha nincs is kedve sétálni, legalább nekünk segítsen, és menjen el az utcában lévő zöldségesbe, nézze már meg, mennyibe kerül a mandarin, mert nekünk sajnos nincs időnk, de nagyon fontos lenne tudni. A hatáson mi is meglepődtünk, úgy tűnt, örül a feladatnak, felöltözött és párjával elsétált a közeli zöldégeshez. Mi pedig felkészültünk arra, hogy mikor visszajön, leültetjük az irodában és megpróbálunk valahogy lelket verni belé. Megjöttek és megtudtuk, mennyi is a mandarin. Hellyel kínáltuk őket. A férfi nem derült jobb kedvre, de már beszédesebb volt, elsorolta élete keserűségét, ami miatt értelmetlennek tartja tovább élni. Ha az ilyen helyzeteket valaki kívülről látja, úgy gondolhatja csak ülünk, hallgatunk csevegünk, de ez nem így van. Ilyenkor a segítő szenzorai rendkívül élesek, kihegyezve minden lehetséges kapaszkodóra, ami segíthet kibillenteni ügyfelét e borzalmas lelkiállapotból. Ha pedig talál ilyet, igyekszik minél erőteljesebben felhangosítani azt, hogy a beszélgetőtársa is észre vegye, nincs minden veszve. Ebben az esetben arra próbáltuk rávezetni, hogy lássa meg, sokszor a „kincs” ott van az orrunk előtt, csak nem vesszük észre. Ráadásul ebben az esetben az ő ilyen „kincse" ott ült mellette. A párja, aki szereti, óvja és félti őt. Bár lakóink az érzelmeikről, gondolataikról, a másikhoz fűződő viszonyukról sokszor nehezen tudnak beszélni – hát ki nem? -, mi mégis tettünk egy próbát. Megkértük hát, hogy mondja el elkeseredett párjának, mit is érez, amikor vele van. Ekkor az idős hölgy a férfi felé fordult, megérintette a vállát és annyit mondott: ”szükségem van rád". Szűk szavak, de párjának akkor ott talán az életét mentette meg. A férfi zokogásban tört ki, miközben párja kezét fogta. Természetesen egy beszélgetés nem old meg mindent. De fontos változásokat indíthat el. A helyes vágányra terelheti azt, ami korábban kisiklott. Sok-sok munka még, mire a változás tartós lesz, elég sok türelem és kitartás kell hozzá. Bárkinek embert próbáló feladat. Tudjuk, mennyire nehéz, tudjuk, milyen módon juthatunk el a célig, de az utat mi nem járhatjuk végig. De ott lehetünk, amikor szükség van ránk. Eddig elég jól haladunk.

Ha egy lakónk elköltözik, legtöbbször nem tudja minden holmiját rögtön elvinni. Ilyenkor ezekről leltárat készítünk és elraktározzuk, annak elvitelének módját pedig szabályokhoz kötjük, hogy a távozó lakót véletlenül se károsítsuk meg. Egyik vasárnap a Kiléptető szállónk egyik fiatal lakója, nevezzük Rozinak, elköltözött. Szobájában maradt hűtőszekrénye, és tévékészüléke, amiket később tervezett elszállítani. Következő héten kedden délután egy alacsony termetű fiatalember jelent meg a portán, és a tulajdonossal kívánt beszélni. Tájékoztattam, hogy az nem lehetséges, de ha beéri a portással, akkor örömmel jelenthetem, hogy máris vele beszél. Érezhetően megörült, hogy a “portástulajdonossal” közölheti kérését, amit meg is tett: ő Rozi szobájából szeretne néhány dolgot magához venni. Felhívtam figyelmét, hogy abból a szobából csak Rozália vihet el bármit, és ő szemmel láthatóan nem az említett hölgy. Rákérdeztem, hogy ő vajon Ottó-e, aki Rozi szobatársa és egyben párja volt. A fiatalember láthatóan megdöbbent Rozi magánéletének fordulataival kapcsolatos tudatlanságom láttán, és közölte, hogy Ottó már Rozália rég meghaladott múltjának a része, Ottó nincs, most ő van, István. Gratuláltam a szerencsés ifjúnak, aki hősnőnk szerelmét végül elnyerte, de jeleztem, hogy ezen örvendetes fordulat dacára sem vehet magához semmit a Rozália tulajdonát képező ingóságok közül újdonsült kedvese támogató jelenléte nélkül. Belátta érveim jogosságát, és elszánta magát a Rozival való azonnali kapcsolatteremtésre. Ám habozásából úgy tűnt, akadt némi bökkenő. - Portás bácsi, szólni kellene a tulajdonosnak – fordult végül hozzám olyan arccal, melyről sugárzott, hogy most olyan mestercsel következik, melyre a szélhámosok fejedelme, Arsene Lupin is csettintene –, hogy mondja meg a Rozália telefonszámát, hogy felhívhassam! - No, de István! Imént mondta, hogy Ön bizalmas viszonyban van Rozáliával, és mégsem tudja a telefonszámát? A mestercsel kidolgozása során István erre a kérdésre nem alkotott kellően frappáns választ, úgyhogy az improvizáció ingoványos talajára tévedve az alábbi magyarázatot adta: - Hát de nem jó a Rozi telefonja! – vágta ki diadalmasan. - Ej, István, ha nem jó a telefonja, akkor hogy akarja őt felhívni? István ekkor úgy ítélte meg, hogy ezzel az érvvel szemben hirtelenjében nem tud megfelelően súlyos ellenérvet szembe szegezni, igy beérte azzal, hogy megsemmisítő pillantást vetett rám, mellyel szavak nélkül is kifejezte lesújtó véleményét rólam, a tulajdonosról, a szállóról és a rideg világmindenség egészéről, majd sarkon fordult és távozott.

Történt egyszer, hogy M. jött be újbudai szállónkra. Véralkoholszintje némileg emelkedett volt már, de magához képest tök józannak számított. Kolléganővel együtt meg is dícsértük, hogy ügyesen nem ivott sokat. Mennék vissza az irodába a portáról – csak egy pár lépést tettem meg –, a következő pillanatban M. odafordul a kolléganőhöz és azt mondja: „De csinos vagy, drágám!” Ilyen jóban azért nem voltunk, úgyhogy eléggé leesett az állunk a megjegyzéstől. Kis idő múltán magamban morogva, a történteken felháborodva ismételgettem a folyosón az orrom alatt: „Még ilyet! Azt mondta, hogy de csinos vagy drágám…” Egyszercsak a folyosón mellettem elsétáló hölgylakó azt mondja nekem: „Jaj, köszönöm!” Egyből kapcsoltam, hogy ő azt hitte, hogy neki mondom. Mivel annyira jólesett neki, úgy döntöttem, nem mondom el az igazságot, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a lakót. Meg magamat se.

Éppen kávézni akartunk a kollégákkal és azt látjuk, hogy B. lakónk az automatánál áll egy 2 literes flakonnal és sorban veszi a teákat és tölti bele a flakonba. Megkérdeztük, hogy mit csinál, mire ő azt felelte, hogy a szobatársa beteg, meg van fázva, és hát vesz neki teát. Megkérdeztük tőle, hogy miért nem kér tőlünk teát, hisz a raktárban van és tudnánk neki adni. Erre ő azt válaszolta, hogy nincsen edénye se, amiben megcsinálja. Kérdeztük, hogy akkor miért nem kér tőlünk edényt, mert azt is tudunk adni... Ez a jelenet megmaradt mindannyiunkban, mert annyira megható volt ahogy próbált gondoskodni a szobatársáról.