A leves

Volt egy lakónk, G. Még nem volt 60 éves, amikor beköltözött hozzánk, ennek már 11 éve. Ekkor már túl volt felesége, munkája és lakása elvesztésén, egy agyvérzésen és egy rosszindulatú daganat diagnózison. Egy dolgot azonban nem veszített el, a humoràt. Hajnalonta - mivel a vesetáji fájdalomtól nem tudott aludni - a portás kollégákat szórakoztatta a vicceivel. Bár már rég nem lakik nálunk, hallottam, hogy még mindig él és jól van, pedig az orvosok szerint már 10 éve meg kellett volna halnia. Főleg, mivel legalább 5 éve már szinte nincs olyan szerve, ami ne lenne rákos. Egy nap azt kérdezte tőlem nagy komolyan: - Tud ön főzni? - Tudok - feleltem. - Nagyszerű - csapta össze a kezét. - Nincs kedve főzni egyet? Mondjuk ráklevest. Adok bele rákot - és megérintette a veséjét. Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak, aztán elmosolyodott és mindketten elkezdtünk nagyon nevetni. Megmutatta, hogy még a halálos betegségén is jót tud nevetni és azt hiszem, hogy ez az, ami életben tartja őt a mai napig. Isten éltesse, G. bá'!